Költői túlzás, mert bár vonatozhatunk folyton folyvást körbe körbe, a sínek akkor sem végtelenek.
Valamikor a kezdetekben szabványosítás nélkül készítették a pályát a csillék alá, de a síngyártás kialakulásával, valamint a felhasználás gördülékenységének segítésére viszonylag hamar szabványosították. Azután a szabványokat egységesítették, majd módosították, majd újra módosították. Mára kialakultak a szabványos sínhosszak, amik a gyártás során készülnek. Kisebb probléma velük, hogy van végük, és rögtön kettő is egymástól nem túl messze. Kellett valami megoldás, hogy ezekből tetszőleges hosszúságút lehessen készíteni. A kezdetek óta különféle megjelenésben látható megoldás az un. hevederkötés. Ezek is szabványosításra kerültek a különféle sínek paramétereihez igazodva. Ezek a megoldások napjainkban is elterjedten vannak alkalmazva, bár ma már nem számít korszerűnek. A modern sínkapcsolás a hegesztés, melyről majd későbbi poszt fog szólni. Mivel azonban ez a két megoldás időrendileg jól elkülöníthető, a hevederkötéses pályákat "hagyományosnak" a hegesztetteket pedig "hézag nélkülinek" nevezzük. Előbbi oldható, csavarral szerelt kötés, utóbbi csak vágással megszakítható megoldás.
A hevederes pályák világa szerintem csak szakmai diskurzus esetén tud érdekessé válni, ami méreteket, szilárdságtant, anyagminőséget, grafikonokat, meg mindenféle egyéb hátborzongató dolgokat tartalmaz, így ezeket nem fogjuk külön tárgyalni. Viszont hogy mégse maradjak adós az érdeklődő által bármelyik vasútállomáson megfigyelhető hevederkötések alapjaival, bemutatok néhány félét, ami a méretkülönbségeken felül előfordulhat.
Csoportosítás szerint vannak a hagyományos vashevederek, amikből a legtöbb van, és az égvilágon semmi egyebet nem tudnak, mint összekapcsolni két sínszálat egymás után. Jellemzően kétféle hosszban készülnek, de megkülönböztetésükhöz nem kell centiméter. A rövidebb 4 furattal, a hosszabb 6 furattal készül.
A hevederek kialakítása olyan, hogy felszerelt állapotban tehermentesíti a síngerincet, mintegy beékelődve a sínfej, és a síntalp közé. Ez a megoldás teszi lehetővé a maximális feszességet.
Az elektromos alapon működő biztosítóberendezések elterjedésével vált szükségessé a sínszálak elektromos folytonosságának megszakítása úgy, hogy a fizikai kapcsolat fennmaradjon. Így jöttek létre a szigetelt hevederkötések, amik valaha régen fából, igen, nem vicc, tényleg fából, pontosabban rétegelt fából készültek. Meglepően hangozhat, de felettébb megbízhatónak mutatkoztak. Mára már annyira feledésbe merült, hogy még képet sem találtam róla, de nem nagy veszteség. Amiket még régen láttam beépített állapotban, formájában, színében jól álcázta fa voltát. Sötétszükre, a használattól és időjárástól egyenletesen szennyeződött heveder volt. Tapasztalt szem kell a felismeréshez. A sínvégek közé un. sínvégbetét került, ami szigetelő anyagból lett előállítva. Formáját tekintve olyan, mint egy műanyagból készült vékony sínszelet. Maga az elektromosan szigetelő heveder ma is ismert és használt alkatrész, de manapság műanyagból készül. Itt kell egy kis anyagismereti kitérőt tennem. Talán senki előtt sem titok, hogy a műanyagok alapvetően kétféle csoportba sorolhatóak. A hőre lágyulókra, és hőre keményedőkre. Nos ezek a hevederek nem épp olcsó csecsebecsék. Anyagukat tekintve kompozitok, hogy az időjárásváltozás ne tudja olyan mértékben befolyásolni a fizikai tulajdonságaikat, hogy a feladatukat ne tudják ellátni.
Az eddig bemutatott hevederkötésekre egységesen jellemző, hogy az összekötött sínvégek között dilatációs mozgást tesz lehetővé, ezért is nevezzük az ilyen kötésekkel épült vasúti felépítményeket hagyományos vágányoknak. Az, hogy ez a mozgás mennyi, nem is olyan bonyolult. Az éghajlatunkon tapasztalható legszélsőségesebb viszonyok között egy méter vas, nem egészen, de jó megközelítésben egy millimétert dilatál. Egy hagyományos szerkezetű vágány hevederkötéseiben megjelenő sínvégek közötti hézag a szélsőségek között 0-20 mm lehet, mert egy szál sín szabvány hossza 24 méter, és a szabad dilatációt a lekötő csavarok ellenállóereje akadályozza. Ígérem, ebben a cikkben több számadat nem lesz.
A maradék hevederkötés, ami még fontos, valójában a "hézag nélküli" vágányok világába vezet, és majd ott is említésre kerül. Azért hozom ide, mert ennek lényege is a hevederkötés. Itt a heveder acélból készül, de a sín és a heveder közé szigetelőlemez, a hevedercsavarok és a sínfuratok közé szigetelőgyűrűk, a sínvégek közé pedig a már ismert szigetelő sínvég-betétek kerülnek. Érdekessége, hogy nagyon szigorú, elmozdulást akadályozó méretpontossággal, fémtisztára csiszolt felületekkel készülnek, és mindezek műgyantával kerülnek egyberagasztásra. A nevük is "ragasztott szigetelés". 
Az a különlegességük, hogy a korábban bemutatott hevederekkel ellentétben ez a kötés nem engedi a sínvégek közötti dilatációs mozgást. Elsőrendű feladatát egy következő posztban fogjuk megismerni.
