Mindenek előtt tudnunk kell, hogy közlekedni kell.

Közlekedni sokféleképp lehet, és kell is, ha nem akarunk egy helyben létezni. A réten való szaladgálástól az ösvényeken, dűlőutakon, kavicsos-, és kövesutakon keresztül hosszú út vezetett a vasúti pálya megalkotásáig. 

Egészen az azt megelőző időszakig a rendelkezésre álló úton belül ott lehetett haladni, ahol csak akartunk, vagy ahol a keletkezett pocsolyáktól épp lehetett. A vasút megjelenésével viszont megjelent az a haladási nyom is, amit már nem a közlekedő jármű, hanem maga a közlekedési pálya jelöl ki. Innentől beszélünk kötött pályáról, vagyis egy olyan közlekedési nyomvonalról, melynek vonalvezetése kötött. Ennek két nagyon fontos jellemzője van. Az egyik a pálya vonalvezetése, amit majd egy későbbi posztban tárgyalunk, a másik a nyomtávolság.

A nyomtávolság az a távolság, amennyire a két szomszédos kerék nyoma egymástól van. Ez nem szakmai definíció, ez a közérthető leírás.

Vagyis, a nyomtávolság meghatározza annak a sínpárnak az egymástól való távolságát is, amelyen a jármű közlekedik, hiszen ha a kerekekhez képest túl közel lenne, akkor beszorulna, ha pedig túl távol, akkor a sínek közé esnének a jármű kerekei. Megígértem, hogy megpróbálok mindenféle számadat nélkül beszélni, ezért most nem sorolom, hogy hányféle nyomtávolságot hoztak már létre akár nálunk is, de egy adatot feltétlenül ide kell írnom, mégpedig a hazai vasúthálózat által használt, un.: normál nyomtávot. Ez az adat vasútszakmai szinten olyan, mint mondjuk tudni, hogy melyik a jobb kezünk. A vasúti pálya normál nyomtávja névlegesen 1435 miliméter. A járművek nyomtávja ennél kevesebb, valamint a használat során fellépő kopások miatt ezek az értékek változnak. Nem kell megijedni, a megengedett értékek úgy vannak meghatározva, hogy ne legyen belőle baleset, ha a kopási értékek megközelítik ezeket a tűréseket, akkor az érintett alkatrészeket ki kell cserélni, de erről majd egy következő alkalommal esik szó.

Talán még érdekes lehet, hogy miért annyi amennyi? Sokféle sztorit hallani erről, de egyik sem ad igazi magyarázatot a pontos méretre. Nagyságrendi viszont van. Mint oly sok minden, ez is a rómaiaktól ered. A rómaiak városai nem rendelkeztek föld alatti csapadékvíz elvezetési rendszerekkel. Az esővizet az útburkolaton folyatták el. Természetesen nem a kiemelt járdán, hanem azon a részen, ahol a kor szállítóeszközei jártak. Az emberi lépés távolsága, ha igyekszik, úgy 70-75 cm között van. Az emberek szerettek volna akkor is száraz lábbal átkelni az út egyik oldaláról a másikra, ha azon épp folyt az esővíz, ezért az útburkolatból lépőkövek álltak ki erre a célra, és ilyen távolságra. Ha egylovas szekér jött, akkor a ló középen, a két kerék utána két követ áthidalva közlekedett, ha kétlovas szekér, akkor a lovak a kerekek vonalában elöl haladtak. Hogy ne legyen folyamatos fennakadás, elég hamar kialakult a római szekér fogalma, amely tökéletesen alkalmas volt a városi közlekedésre, és a kerekei közötti távolság egy szűk másfél méter volt. Később az első sínpárak fektetésénél - melyek akkor még fából voltak - ezt a már bevált méretet vették alapul, majd szabványosították, hogy fejlődhessen.

Lépjünk tovább!

_______________________________________________

Illusztráció:https://konyvterasz.hu/a-halal-nyomaban/