A vasúti pálya sínjeiről már esett pár szó, most essen arról is, hogy miként lettek olyanok, mint manapság láthatók.
Kezdetben a sínek a talpfákhoz hasonlóan fából voltak. Nem lehettek valami strapabíró megoldások, de bizonyára hatékonyabb mobilitást biztosítottak, mint ha ugyan ezt a szállítást kordékkal akarták volna megoldani. 
Következő lépés a fektetett "C", vagy "U" szelvényre hasonlító öntöttvas sín volt.
Itt még nem a kerekek próbáltak meg a két sínen belül maradni az un. nyomkarima segítségével, hanem a sín biztosított kétoldakli vezetőélet az amúgy hétköznapi vasalt élű kerekek számára. Az előzményekhez képest nagyságrendi előrelépésnek számított. Nem kellett még a szállítóeszközöket speciális kerékkeresztmetszettel ellátni, a pályát elhagyva elvileg az egyszerű úton is haladhatott, elég volt a kerekek egymáshoz képesti távolságát, a nyomtávolságot szigorúan kialakítani. A másik előny a pálya kopásállósága volt. A fához képest a vas szinte elpusztíthatatlannak bizonyult.
A megváltozott körülmények egyre nagyobb terhelhetőséget biztosítottak, de ezzel együtt járt egy kínos probléma. Míg a kezdetleges "U" alakú vezetővályú lassú haladásnál elfogadható vezetést biztosított, az egyre jobban megrakott járművek kerekei az alacsony vályúból könnyen felkaptak. Ekkor következett be a következő nagy ugrás. Szakítottak a vegyesen használható kerekekkel, és a folyamatos tisztítást igénylő vezetővályús kezdetleges sínt, egy nagyságrendekkel nagyobb terhelhetőségű "L" keresztmetszetű öntöttvas sínre cserélték. 
Ezzel együtt megjelent a kerekeken a korábban említett nyomkarima. Evvel is voltak különféle próbálkozások, míg elnyerték jelen formájukat, és mára már a belső nyomkarimás kerekek az egyedüli megoldások.
Sokáig itt sem állt meg a fejlődés, a következő próbálkozás egy egészen egyedi megjelenésű, mára már mulatságosnak mondható sínformában öltött testet.
Ezek a sínek pontos aljkiosztást tettek szükségessé, és ebből adódott is a következő fejlődési lépcső, amikor a sínek formája egyenletes keresztmetszetet kapott minden pontján. Innen már nem volt szükséges az alátámasztások kialakítását pontosan elhelyezni. Az aljkiosztás tudott alkalmazkodni az adott helyen támasztott igénybevételhez. A sínek formája elnyerte ma is közismert megjelenését. A méretei ugyan egyre növekedtek az igényekhez igazodva, de már szabványosított formában kerültek kialakításra.
Innen már nem beszélhetünk paradigma jellegű változásokról, bár a sínek méretében az idő múlásával jelentős fejlődés ment végbe. A fő jellemzők viszont már mindegyiknél megfigyelhetőek. A síneknek van talpuk, aminél fogva a leerősítések történnek, van gerincük, ami a sín tartását biztosítja, és van fejük, ami a vasúti jármű kerekeivel érintkezik. A sínek formája, lekötése, dőlése folyamatos fejlődésben van. Később ezekkel is megismerkedünk.
