A vas a vason bizony nem tapad különösebben, és ez meg is látszik a vasúti járművek fékútján, van mégis olyan helyzet, amikor még az is túl sok.
Mára már nemigen telepítik, olykor mégis lehet találkozni egy berendezéssel, ami erre a problémára nyújt megoldást. Ezt a berendezést sínkenőnek hívják.
Az eszköz lényege, hogy a kis sugarú ívben haladó jármű, amit már csupán a külső sínszálon haladó kerék nyomkarimája tart kijelölt pályán, minél kisebb tapadással érintkezzen a sínnel, pontosabban annak vezetőfelületével. Hosszú ívekben olykor kettő is felszerelésre kerül, jellemzően mégis ívenként egyet szoktak az ív hozzávetőleges közepénél elhelyezni. Azért hozzávetőlegesen, mert bár lehetne ragaszkodni a pontos közepéhez, nagy jelentősége nincs pár tíz méter eltérésnek, viszont vannak ideális, és kevésbé kedvező körülmények, amik a kijelölés helyét meghatározzák. A berendezés elvi működése abban áll, hogy a haladó vonat kereke a haladása során egy kevés kenőanyagot juttat a sín vezetőfelületére, ami így síkossá válik, és ezzel nagymértékben csökkenti a sín és a nyomkarima közötti súrlódást. A gyakorlati működése típusonként mutat eltérést, de lényegében hasonló. A haladó kerék üzemeltet egy kis pumpát, ami a kenőanyagot arra a helyre juttatja, ahonnan a kerék már külön beavatkozás nélkül képes elteríteni. Telepítés után közvetlenül még nyomon követhető a kerekek zsírozott szakaszainak érintkezési pontjai a sínen, de idővel ezek a pontok összemosódnak, és kialakul az egyenletes sínkenés. Megállóhelyek, útátjárók közelében nem alkalmazzák, mert nagyban növeli a fékút távolságot.