Na jó, talán valami hasonló mégiscsak, de kezdjük az elején!

A kanyarsín egy vicc. Olyan, mint a Phicus Cucis. Nem csak azért nincs kanyarsín, mert már tudjuk, hogy a vasúti pályában nincs kanyar, hanem azért sem, mert a síneknek van annyi rugalmassága, hogy nem kell őket előre meghajtani. Az ívekben ugyan olyan egyenesre gyártott sínek vannak, mint az egyenes szakaszokban. 

Na de akkor miért állítottam, hogy valami hasonló mégis van? Mert ugye a pályák irányváltásának alkalmával bemutatásra került a vasúti kerék "differálása". Vagyis ebből következően bizonyítást nyert, amit amúgy egy egyszerű ábra alapján bárki magától is beláthat, hogy a két sín egymáshoz képesti párhuzamossága, mint két koncentrikus kör egy közös szeletkéje, egy hosszabb és egy rövidebb sínszálból áll.

Futólag a biztosító berendezésről.

A vasúti pálya sosem volt egy biztonságos hely. Még akkor sem, amikor csille korát élte, és emberek tolták a bányák vájataiban. Akkor a gyatra műszaki körülmények okozták a bajokat, mert a kocsik folyton kisiklottak. Amikor viszont nem, akkor rendkívül hatékony szállítójárműnek bizonyult. Valószínűleg ezért inkább a műszaki fejlesztést, és nem a beszüntetést választották a korai vasutak használói. 

Ahogy az lenni szokott, az egyre kifinomultabb vasúti pályák és járművek csak részben szolgálták a biztonságot. Ahogy egyre kevesebb lett a siklásos baleset, úgy növekedett a sebesség, és lett a műszaki fejlődésből jelentős részben hatékonyságnövekedés.

Következő lépés volt a már biztonságosnak mondható vasutak forgalomnövekedése, ami meg ugye az ütközéses baleseteknek kedvezett, és hát jól meggondolva, kevesebb problémát okozott egy ócska pályán való siklás, mint egy jelentékeny sebességgel történő ütközés. Ez a felismerés kényszerítette ki a biztosítóberendezések megalkotását. 

Ejtenünk kell pár szót a nyomtávolságról. Ez egy pontos méretekkel meghatározható adat. Ha megnézünk egy sín és egy kerékmetszetet, akkor láthatjuk, hogy abban bizony sok függőleges vagy vízszintes vonal nincsen, de még egyenes se sok, ezért pontosan meg van határozva a mérés helye, ahol a futófelülethez képest kell a mérést elvégezni, hogy megkapjuk az adatot. Azon, hogy még ráadásul ez a bizonyos adat is csupán egy névleges érték, meg sem lepődünk, de ez természetes. A kapcsolószerek kopásával, az aljak lekötési pontjainak gyengülésével, a rugalmasságot biztosító alkatrészek gyengülésével ez az adat egyre kevésbé tartja a névleges, kiépítési mértéket.

Na de meddig is romolhat az állapot, míg szükségessé válik javítási munkák elvégzése? 

A vonatok által alkalmazott lehetséges sebességről egy korábbi cikkben már tettünk említést. Akkor a lehetséges sebességet a pálya geometriai paraméterei felől közelítettük meg. A geometria, vagy ha úgy tetszik vonalvezetés azonban önmagában csak elvi szinten tesz lehetővé egy bizonyos sebességet. Ahhoz, hogy ez realizálódhasson is, még szükség van egyéb feltételekre is.

 Mitől veszélyes a behegesztett pálya, és mikor nem az mégsem?

Eleinte összehevedereztük, azután készítettünk hosszú síneket, majd a helyszínen azokat is összehegesztettük. Választhattunk, hogy a sínek végtelenítésére aluminotermikus, vagy helyszíni elektromos hegesztést alkalmaztunk, ahogy a gazdaságosság megkívánta. Mindez csupán technika,

Na de mi van a fizikával?

Ebben a posztban arra kérem a szám-, és fizikafóbiásakat, hogy vegyenek erőt magukon, ugyanis kénytelen vagyok némi adattal is szolgálni. Sajnos ez a téma másként nem megy, de nem fog fájni. Remélem!

Elérkeztünk a vasúti pályák végtelenítésének, ez esetben összehegesztésének utolsó technikájához. Ez egy olyan megoldás, amiről már korábban esett szó, de akkor még az un. munkapados kivitelezést vizsgáltuk. Az eljárás lényege, hogy ívfényhegesztést végzünk, melynek során a megolvadó sínvégek egymáshoz préselődnek, és így folytonosságot hoznak létre. 

Mert a pálya a vonatot a "hátán" hordja

Az előző részben áttekintettük a nyílt vonali vasúti pálya keresztmetszetét. Most megfordítjuk a sorrendet, és megvizsgáljuk, hogy mi történik, amikor a vasúti jármű ezen a vágányon halad, mi módon kerül a vonat tömege a pályáról a talajra. 

Közvetlenül a vonat kereke alatt van ugye a sín. Ez ugye evidens, de leszámítva az alátétet, mint közvetítő apróságot, felvetődik a kérdés, hogy a keresztaljak miért olyan gyakorisággal követik egymást, amilyennel, és ennek milyen hatása van a vágány teherbírására.

Volt már szó az alépítményről, annak jellemző fajtáiról. Az a bejegyzés a vasúti pálya elhelyezését volt hivatott bemutatni, ahogy a tájba illeszti a vágányokat.

Beszéltünk már a felépítményről is több részletben, külön a sínekről, az aljakról és a kapcsolószerekről.

Ami most jön, az nem túl nagy téma, de ez szervezi rendszerbe az eddigi részleteket. Alulról felfelé haladva a már megismert valamelyik földmű felület felső részét nevezzük alépítménykoronának. Ez a földmű azon része, ami tulajdonképp az egész vágány terhét hordozza felépítményestül, járművestül. A teherviselésen kívül van még egy rendkívül fontos funkciója, a vasúti pálya víztelenítése. Az alépítménykorona felső síkja egy meglehetősen lapos, de jól érzékelhető lejtéssel készül nagyon hatékony tömörítéssel. Lehet két irányba lejtő szimmetrikus, aszimmetrikus, de lehet féloldalas is, ahogy a terephez legjobban lehet alkalmazni. A lényeg, hogy a felületén a víz elfolyik a pálya alól keresztirányba. Előfordulhat néha szükséges esetekben, hogy georácsot helyeznek el benne a kivitelezés során, ami a talajszerkezet erősítését hivatott elvégezni. 

Amikor a sínek tényleg végtelenné válnak.

A sorozat első részében megismerkedtünk a sínek hosszirányú kapcsolásának hagyományos megoldásaival. Ezek egyszerűen hevederkötésként vannak emlegetve a szakmában. Jellemzőjük, hogy dilatációs mozgásokat tesznek lehetővé a sínvégek között, hogy a hőmérsékletváltozás ne okozzon feszültséget a pályában.

A második részben a hosszúsín-gyártást ismertük meg. Ez önmagában nem egy vágányszerelési megoldás, de a témáról tudható információmennyiség miatt önállóan kezeltem. Most viszont értelmet nyer a sorozat előző posztjában megismert technológia. Készül az összehegesztett vasúti pálya, vagy ahogyan szakmai berkekben nevezik, a hézag nélküli vasúti felépítmény.

A gyári körülmények között összehegesztett, speciális szerelvénnyel helyszínre szállított és "lehúzott" hosszúsíneket a pályába szerelést követően össze kell hegeszteni. Akármilyen műszaki feltételek között ezt nem lehet megtenni, komoly fizikai erők kerülnek megzabolázásra, így szigorú előírásoknak kell megfelelnie a hézagnélkülisítésre szánt pályának. Ennek részletezése önálló posztba kerül, most csupán a hegesztés technikáját ismerjük meg.

Szemlézgettük már a különféle aljakat általánosságban, kicsit behatóbban, és talán már feltűnt, hogy bár sokféleképp lehet vasutat építeni, a leginkább elterjedt aljtípus a vasbetonalj. Ennek ugyan elsősorban gazdasági okai vannak, de most nem fiskális, hanem műszaki szempontból vizsgáljuk a betonaljak hétköznapi értelemben eltakart, rejtett tulajdonságait.

A talpfára történő sínlekötés egyszerű dolog. A megfelelő helyre fúrunk megfelelő számú és elhelyezkedésű lyukat, majd abba facsavart hajtva lekötjük az alkatrészeket. Legalábbis messziről így néz ki. Szakszerűen pedig úgy, hogy a talpfára az alkalmazott lekötési technikának megfelelő furathelyeket jelölünk, az alkalmazott csavaroknak megfelelő kellő mélységű és átmérőjű furatot készítünk, majd abba favédő kátrányozás után belehajtjuk a lekötési rendszernek megfelelő síncsavart.